2. fejezet

Gyémánt ég

Éjszaka közepe volt, mikor Ren Pirika szobája felé vezető folyosón találta magát ismét.

Nem tudott aludni – bajban volt. Nem tudta pontosan, mi folyik az Ainu testvérekkel, csak, hogy nem lehet jó. Nem mellesleg amiatt, ahogy Horo kinézett, mikor Ren látta őt korábban. Pirika és a bátyja aggódónak néztek ki – nyugtalannak, visszavonulónak. Egyikük sem mutatkozott aznap vacsoránál, de senki nem mondott semmit. Ren csak ült ott, csendben csipegetve az elé tett ételt, míg a többiek nevettek és viccelődtek, mellőzve a helyzetet. Tudta, milyen Yoh; ha valami nem tartozott rá, nem törődött vele, amíg el nem jött az ideje, hogy kitalálja. Egyszerűen megmaradt a saját normáinál, a többiek, pedig csak alkalmazkodtak hozzá. Mégis, Ren nem tudott mit tenni, rájuk akart kiabálni, átkozni őket, amiért mellőzik ezt az egész helyzetet… bármi is volt. Az aggodalom Horo szemében túlságosan feltűnő volt Rennek.

A nyugtalansága és a tény, hogy Horo ágy még mindig üres volt, még jobban felkeltette a kíváncsiságát és most Pirika szobájánál találta magát, úgy gondolva, hogy hallgatózik – remélve, hogy ha a testvérek együtt vannak, megvitatják a többi részletet, s abból ő is több mindent megtudhat.

Azonban, mikor az ajtóhoz, nem talált semmit, csak a csendet. A világítást lekapcsolták.

Nem gondolt arra, hogy visszamenjen a saját szobájába – Ren eltökélt volt, s ha valamit a fejébe vesz, semmi nem változtathatta meg; végigviszi a tervét. Eldöntötte, hogy megtudja a titkoz – még azon az éjszakán – nem figyelve, mit kell tennie ahhoz, hogy felderítse. Emellett… tudott még egy helyet, ahol Horo lehetett…

Nem sokkal később már a lépcsőnél volt, ami a tetőre visz. Ez volt az egyetlen hely, ahol nem próbálta. Ren várt egy kicsit a lépcsőaljnál, szemlélődve. Tudta, mit akart kérdezni – az volt a gond, hogy hogyan kérdezze. Úgy döntött, hogy a hosszas töprengés azon, hogy mit tegyen nem jó, így megtette az első lépéseket a lépcsőn. Kicsit tovább tartott, míg  szemmagasságba került a tető.

Úgy volt, ahogy sejtette – Horo ott volt.

 A kékhajú sámán a tetőnek dőlt, karjai a feje mögött, úgy nézte az eget.

Ren felé vette az irányt, magabiztos léptekkel haladva, s nem messze tőle leült.

Még csak nem is nézett Renre, amíg az le nem ült. De így is, csupán egy pillanatra vetette rá fekete szemeit, máris ismét a csillagos eget nézte.

- Mit csinálsz itt ilyenkor? – csattant fel Ren, ezzel mentve magát attól, hogy jelentőségteljes szavakat kelljen kitalálnia.

- Ez a legjobb ide, hogy itt legyen az ember – vont vállat Horo, szemei továbbra is az égboltra tapadtak.

Ren elhallgatott, nem tudta, hogyan válaszoljon. Nem szokott hozzá, hogy kihívására nyugodtan válaszolnak, különösen nem Horo.

Egy pillanat múlva Horo Ren felé fordította fejét. – Miért vagy te itt?

- Én… - Ren elsápadt. Tudatlanul arany szemei Horo arcára estek. Pillantásuk találkozott.

Mindketten azonnal elkapták tekintetüket, Ren pedig elpirulva elfordította fejét. Szemei összeszűkültek, átkozta magát, hogy ilyen kínos helyzetbe hozta magát.

Habár Ren természete általában kiélezetté tette legtöbbször, főleg Horo közelében. Úgy érezte nagyobb éberségre, élesebb nyelvre és, hogy a közelében maradjon. Mélyen, tudta miért. Folytatva a sértő viselkedést, Horo nem láthatta Ren valódi érzéseit – azt a gyengéd csillogást a szemében.

 Megspórolta magának a munkát, hogy mondjon magának, mikor Horo sóhajtott. – Azt hiszem, tudni akarod, mi folyik, ugye? Nos, te vagy az első, aki valóban megpróbálta megkérdezni, ami jó pont neked, hogy…

- Várj egy percet! – tiltakozott Ren, keresztbe tett kézzel. – Még csak nem is gondoltam ilyesmire.

- Heh… nem tudsz átverni, Ren. Túl jól ismerlek – mondta Horo.

Ren szemei elkerekedtek, s merev testtartása ellazult, amint meghallotta azokat a szavakat. Nem mert visszanézni Horora – ki tudja, lehet, hogy lebukna, ha egy pillantást vetne az arcára…?

- Szóval, ez az oka? – kérdezte ismét Horo.

- Igen – mondta halkan, szemei az alatta lévő cserepekre estek.

- Akkor csak meg kellene kérdezned, ahelyett, hogy így mászkálsz körülöttem.

Ez elég volt, hogy visszahozza Ren dühét. Egy pillantást vetett Horora. – Már korábban megkérdeztem, te tökfej! De te figyelmen kívül hagytál engem.

Horo zavartan nevetett. – Igen, azt hiszem így volt… azt hiszem nem voltam kész akkor, hogy elmondjam.

- Oh, és most az vagy? – húzta fel Ren a szemöldökét.

- Lehet…

- Miért nem adsz nekem egyszer egyenes választ! – kiabált Ren. Valahogy, dühöt érzett aggodalom helyett.

Horo ismét nevetett, idegesség érződött hangján. – Csak vicceltem… valahogy vicces mérgesnek látni téged.

Ren azon volt, hogy ismét visszavágjon, amíg nem nézett Horora. Látva a gyengéd arckifejezését, s azt a kis mosolyt, ami csillagnézés közben ült ki az arcára, Ren gondolatai elkezdtek csillapodni. Rájött, hogy azzal, hogy rátör Horora, nem segít, hogy elérje amiért jött. Vicces, hogy Horo mindig tudott neki az ilyesmiben segíteni. – Figyelmen kívül hagyva az utolsó megjegyzésedet… - kezdte jeges éllel a hangjában. – Úgy hallottam, azt mondtad korábban, nem fogod elmondani senkinek, mi folyik.

- Tényleg abba kellene hagynod a hallgatózást – vigyorgott Horo.

Ren úgy nézett, mint akit megvádoltak.

- De igen, azt mondtam – folytatta Horo, de mosolya mostanra elhalványult. – De el akarom mondani neked.

- Oh, akkor én valamiféle kivételezett vagyok? – vetett rá egy oldalpillantást.

- Hol kezdjem? – kérdezte Horo, mellőzve Ren utolsó szavait.

Rájőve, hogy most azon van, hogy rájöjjön, amit olyan sok ideje tudni akar, Ren úgy döntött, nem firtatja tovább utolsó kérdését. Az eget kezdte el nézni. – Jó lenne az elejéről.

- Nos… - Horo vett egy mély levegőt. – Tudod, hogy északról jöttem az Ainu törzsből, igaz?

- Igen… - bólintott Ren, de nem volt benne biztos, hova vezet ez a történet.

- A törzsben van a vének köre, akik valamiféleképpen irányítják a többieket. Úgy gondolom, ti tanácsnak hívjátok az ilyet. Emellett van egy idősebb, aki mindent irányít – a tanácsot és a törzs tagjait. Pirika kapott Koroppo Kurut, ezen a reggelen, amiben az állt, hogy a vezető … elment.

Ren hallotta, hogy Horo hangja akadozik, s még jobban karolta át magát. – És ez hogy áll veled kapcsolatban?

- Amikor a vezető elmegy, a tanács legfelső tagjának át kell vennie a helyét. Ez történt most is, és minden meg lett szervezve.

- Még mindig nem értem, mi a gond – mondta Ren türelmetlenül.

Horo folytatta, mellőzve Ren közbevágását. – Amikor egy tanácstag távozik, helyettesíteni kell. De ez nem lehet bárki, nekünk el kellett fogadni egy ősrégi törvényt, ami alapján választunk.

 - A kultúránk a természetes alapszik, s mi egyfajta ciklusrendszert alkalmazunk, hogy kiválasszuk a következő tanácsosokat évszakonként, ahogy a természet kereke is forog. Az emberek hat családból választhatnak – tanácstagot is ezekből a családokból választanak. Így például, mikor először távozott egy tanácstag a Poro családból választanak. Következő alkalommal a Kokoron családból választhattak. Utána a Roko család… érted?

Ren csendben bólintott. Ezeken a törzsi szokásokon már túl volt.

- És, ahogy már valószínűleg sejted, ez alkalommal… az én családom a soros.  A tanács keveredik, és generációkat illeszt össze, hogy fiatalokból és idősekből is ugyanúgy legyen. És figyelembe véve, hogy a mi generációnk jön… én és Pirika egy időre el fogunk tűnni.

Hirtelen megértette – amit Horo próbált mondani. – Ti… mindketten visszajöttök, ugye?

Horo komolyan megrázta a fejét. – Attól tartok, nem… akit kiválasztanak tanácstagnak a faluban kell maradnia. Végül is, irányítaniuk kell a törzs tagjait.

Ren szédülni kezdett. Horo elhagyja őket – a jóért. Visszatér a családjához, hogy az Ainu törzs legújabb tanácstagja legyen… de számára, hogy elhagyja Rent…

Gyorsan letörölte a szemében gyülekező könnyeket. De pontosan minek a könnyeit? Düh, félelem… szomorúság?

- Mennyi.. mennyi van vissza, míg el nem mentek? – Ren próbált akadozás nélkül beszélni; nem akarta, hogy Horo tudja mennyire érdekli. Elfordította fejét, nehogy Horo ilyen érzelmesnek lássa.

- Tíz napon belül ott kell lennünk, így körülbelül egy hetünk van összekészülni. Aztán elmegyünk – magyarázta Horo.

Súlyos, feszült csend ereszkedett közéjük, ahogy Ren újra és újra átgondolta ezt… túl hirtelen tűnt. Habár hozzá volt szokva a hirtelen dolgokhoz, mégis… túl gyorsnak találta ezt az egészet.

- Én.. elmegyek lefeküdni… - hallotta Horot, mielőtt óvatosan elsétált Ren mögött.

Ren lehajtotta fejét, így Horo nem látta azokat a bánatos szemeket. Mozdulatlanul maradt a következő pár órában is.

Amint elérkezett a reggel, a felkelő Nap megvilágította a könnytócsát, ami a lábainál volt.