Mert szeretlek

Yusuke egy kövön ül az óceánt nézve. Öt évvel ezelőtt Keikoval a tengernél… olyan melegen nézett… olyan békésen… a piruló arca… a csodálatos csókja. Öt évvel később amikor csak Yusuke maradt, a tenger még mindig olyan békés kék. Ez volt az első alkalom, amikor rájött, hogy a ’békés’ nem jelenti, hogy ’boldog’ is.

Amikor elterveztem, hogy leülök mellé, ő feláll és ordít a süvöltő szélbe.

- MONDD MEG NEKEM! BŰN, HA SZERETÜNK VALAKIT?!

És a szél ne válaszol, csak a tenger hűvös levegője tér vissza. Tudom, hogy minden kis része az emlékei mindig előjönnek…

Emlékek Keikoról…

- Csodásan néz kis délután a tenger, nem Yusuke?

- Kurama? Nem hallottam, hogy jössz.

- Sajnálom, nincsen zsebkendőm, csak papírzsebkendőm.

- Mi a csudáért kéne nekem az?

Mert sírsz, nem?

Yusuke megérintette az arcát. Leülök mellé.

- Nem róka, nem sírok. Ez csak… az eső. Igen, az eső.

- Hagyd már Yusuke, jobb kifogás lett volna ’a tengerből vízcseppek kerültek az arcomra’, vagy ’homok ment a szemembe’

Yusuke lassan megfogta a kezét és felém fordul gyengén mosolyogva.

- Az eső a lelkemben van…

Igen. Megállta, hogy sírjon, amikor látta, hogy a szerelme és a legjobb barátja csókolóznak az esőben.

Ő akkor sem sírt, amikor Keiko és Kuwabara összeházasodott. És akkor sem mutatott érzelmeket, amikor ma reggel Keiko bejelentette, hogy gyermeket vár. Jégbe zárta magát,

- De a jég könnyen megolvad előtte…

Magányosság a szívében… könyekké olvadhat…

Közelebb mentem.

- Maradhatok…?

- Kérlek. Jobban szeretnék egyedül lenni most, de te egy különleges eset vagy.

- Köszönöm.

Nem tudom meddig ültünk ott csendben. Csak azt tudom, hogy közel éreztem magam hozzá és ő is így érez.

- Kurama?

- Igen?

- Nem tudom elfelejteni őt.

- Keikot?

- Én sosem képzeltem volna, hogy ez fog történni. Hogy mehettünk ilyen messzire? Hogy nem tudom elfelejteni őt? Minden olyan hirtelen történt… Sosem volt időm, hogy sírjak – megállt, hogy letörölje a könnyeit. – Mindig reméltem, hogy … valahogy… visszatér… de most…

- Ne próbáld elfelejteni.

- Miért?

- Mert, ha megpróbálod, ha így tennél sosem sikerülne. Ezek táények.

- Tényleg?

- Tényleg.

- Igazad van. Mindenhogy próbáltam, de még mindig emlékszem mindenre.

- Hagyd abba a próbálkozást. Jobban érzed magad akkor.

Hirtelen megfogta a kezem. A keze olyan… hideg?

- Ezt szeretem. Mindig olyan meleg vagy – jegyezte meg. – Még melegebb, mint Keiko. Olyan meleg, hogy felmelegítesz. Áú… megégettél!

Nevettem.

- Úgy örülök, hogy újra hallak viccelődni.

- Mióta nem vicceltem?

Ebben a pillanatban mi egymás szemébe néztünk. Akaratlanul is megöleltem Yusukét. Nem ellenkezett. A fejét a mellkasomra rakta. Néha Yusuke olyan kicsi tud lenni.

- Ember, el tudod képzelni, hogy megy az idő? Úgy tűnik, mintha tegnap lett volna, hogy tizennégy éves vagyok, ártatlan és tele élettel. Sose gondoltam volna, hogy ez így megváltozik.

Igaz. Nem vettem még észre, hogy Yusuke felnőtt az évek során. Mást igen, de Yusukét nem.

- Úgy tűnik, mintha tegnap csókoltam volna meg őt ott.

- Személy szerint nem gondoltam volna, hogy ez történik, hiszen te és Keiko olyan közel voltatok.

- A szerelem olyan kínzás néha, nem?

- Talán, talán nem. Tényleg Megbántad, hogy Keikoval voltál?

- Nem. Minden, amiken átmentünk… Még emlékszem… és sosem fogom tudni elfelejteni, hogy milyen nagyszerű érzés volt, amikor egyedül berohant értem a tűzbe, hogy megmentse a testem. Elhitte, hogy visszatérhetek a túlvilágról. Oh, ne… megint…

- Sírj, ha akarsz Yusuke.

- Nem. Nem sírok magamért.

Újra csendben ültünk. Aztán halkan mondta:

- Olyan önző vagyok, nem? Nem bűn, ha mást szeret. Ő csak választott és nem jó, hogy emiatt szomorú legyen-

- Sajnos Yusuke, a szerelem nem ad meg mindent. Tapasztalatból mondhatom. Gondolod, hogy nincs olyan ember, démon és egyéb lény, akinek ne lettek volna olyan helyzetei, mint neked? Ha lenne ilyen, akkor az nem lett volna igazi szeretet. Ahogy láthatod az igazi szerelem csak csodálatos érzéseket ad és elhiheted az a legnagyobb fájdalom.

A nap készült lemenni. Pontosan úgy nézett ki, mint, amikor először csókolóztak.

- Még félek – mondta Yusuke lesütve a szemeit.

- Miért nem nézel vele szembe?

- Nem tudok. Még nem tudom megnézni.

- Nos ez is valami, hogy velem szembenézel vele Yusuke. Gyönyörű.

Felnézett.

- Igen… ez tényleg az…

A hold gyorsan felváltotta a napot, a csillagok világítottak. Minden olyan szép volt, hogy lefeküdtünk a partra és néztük a csillagokat

- Tudod, miért fényesebbek itt a csillagok Yusuke?

- Mondd meg, nincs ötletem.

- Mert nincsenek utcai lámpák. A lámpák túl világosak, hogy elfakítják a csillagokat.

Kinyitottam a szemem és láttam, hogy még mindig a strandon vagyunk. Felébresztettem Yusukét.

- Ember, mióta alszunk?

- Nem tudom. Nagyon későnek kell lennie. Jü néhány órája fekszünk itt.

- Nem tudom elhinni, hogy ülhettem itt. Lehet azért, mert te itt vagy.

Egy pillanatig elhallgattunk, majd megszólaltam:

- A többieknek aggódniuk kell értünk. Egy beszélgetés közepén voltunk, amikor elfutottunk, nem találnak sehol.

- Én futottam el, te csak követtél. És a többiek elvoltak. Nem is gondolnák, hogy ez az a hely, ahová jövök. Csak te tudtad, hol találsz engem.

- Fáj?

- Ne próbálj rendbe hozni, nem törtem össze.

- Rossz álom?

Meglepődött.

- Hogyan tudod?

- Mindig tudom. Mindig érzem… valahogy… Nem vagyok biztos…

- Akarom… Én…

- Mit Yusuke-san?

Senki nem hívta őt így. Még Keiko sem.

Yusuke a mellkasomra borult.

- Sírni akarok magamért!

Hangosan kezdett zokogni.

- ígérd meg… hogy te… sosem fogod elhagyni… az oldalamat…

- Esküszöm.

- Örökké… vagy… csak egy pillanatig… mint Keiko… mint… a rémálmom…?

- Nem Yusuke-san, ez a pillanat örökké tart – a bal karommal átkaroltam és a jobbal pedig cirógattam a haját. – Mert… ai shiteru…

- Hülye Róka, te mindent tudsz, nem? Utállak ezért! Utállak, hogy megolvasztottad a burkomat! Utállak, hogy megvigasztalsz! Utállak, hogy megríkatsz! Utállak, hogy szeretsz! Utállak mindenért, ami te vagy! Utállak mindenért, amit teszel! Én… utállak… Én utállak… Én… utállak, mert… mert…

Megcsókolt.

- Szeretlek!