Kagome és Miroku története!

Minden, amit akarok
by Kagome Yuki Niwa



Újra esett. Miért esik mindig, amikor sírok? Miért nem tudom megállítani ezeket a könnyeket? Miért… miért kínzol engem? Miért nem tudsz rám nézni? Miért választottad őt? Miért? Azért, mert ő jobban harcol? Csinosabb? Mert ő is egyedül van… mint te? Azért, mert emlékeztet arra, aminek neked is kéne lenned? Miért?

- Kagome? – kérdezte egy hang, ami nem tudtam megvetni. Annak az embernek a hangja, aki mindig meghallgatott és segített nekem. Miroku hangja.

- Igen Miroku? – kérdeztem lágyan.

Felnéztem rá és láttam, hogy ő ugyanolyan ázott, mint én vagyok. A lila szemei megkönnyebültek voltak, a fekete tincsei pedig az arcához tapadtak. Utánam jött és letérdelt elém.

- Hosszú ideje elmentél. Aggódtam, amikor nekiállt esni, így utánad jöttem.

- Jól vagyok – suttogtam. – Jobb lesz, ha visszamész, mielőtt megfázol.

- Gyere velem akkor.

- Jól érzem magam itt.

- Akkor én is – mosolygott szomorúan Miroku, s leült. Csendben voltunk, amíg dörgött.

- Fáj – mondta sírva. – Hogy tudod ezt tenni?

- A legjobbat akarom neki. Inuyasha boldoggá teszi Sangot. Aztán rájöttem, hogy sosem szerettem őt igazán. Amikor rágondolok… minden, amit akartam tőle elveszett.

- De azért még fáj?

- Természetesen… Azt terveztem, hogy családot alapítok vele. Most nincs semmim.

- Ne mondd ezt Miroku! – sírtam. Itt vagy nekem. Itt vagyunk egymásnak!

- Kagome – suttogta. – A szíves összetört… nem tudod mit beszélsz.

- Tudom! – tiltakoztam. Beleomlottam a karjaiba. Nem tiltakozott, addig tartott amíg el nem húzódtam ls nem kezdtem sírni. – Nem akarunk szeretni?

- Mindenki akar szeretni…

- Lehet, hogy nem tudok többet hinni a szerelemben – súgtam. – Lehet, hogy nem hiszünk a szerelemben.

Miroku lenyomott a földre és megragadta a kezem és a fejem fölé húzta.

- Ne mondj ilyet! – morogta. – Ha sosem lehetnél szerelmes… szeretnél az lenni?! Nem! Ha nem hinnék a szerelemben itt lennék most? NEM! – fény világított mögötte és víz csöpögött le a hajáról.

- É- Én nem értem – sírtam. – Miről beszélsz?!

- Szeretlek! Nem szeretem Sangot! Sosem szerettem! Azért maradtam, mert szeretlek! Ez az igazság… először csak testi vonzalmat éreztem irántad, de aztán találkoztam veled. A valódi éneddel… a nő a jövőből, aki fájdalmat érez, és elrejti mosolyával a fáűjdalmát. Találkoztam veled és beléd szerettem.

- Miért? – nyögtem ki.

- Mert te megértesz engem… nem kérdezel és megérttetted velem, hogy nem csak abból áll az élet, hogy Narakuval küzdeni.

- Miért nem mondtad el?

- Hogy tehettem volna? – nevetett keseűen, de a könnycseppek ott voltak a szemében. – Szeretted Inuyashát. Sosem éreztem magam olyan használhatatlannak, mint amikor sírni láttalak. Sosem éreztem olyan –

- csókolj meg Miroku – súgtam.

- Mi?

- Csókolj meg.

Elegett tett kérésemnek és megcsókolt kétkedve. Aztán rájött, hogy nem húzódok el… a csókjai gyengédek voltak. Olyan voltam, mint egy törékeny üveg. Elengedte a karomat és én a nyaka köré tekertem azokat. Majd elengedtük egymást és a nyakamat kezdte el csókolni.

- Miroku. Eldöntöttem, hogy hiszek a szerelemben

- Rendben.

- Velem leszel? Mindig szeretni fogsz? Csak nem fogom tartani a kezed? – éreztem az önelégült mosolyát a nyakamnál.

- Nem veszem el tőled Kagome – súgta. – Kagome… nem akarlak terhelni az átkommal. Nem veszlek el, amíg le nem győzzük Narakut. Túlságosan szeretlek.

- Aztán veszel el Miroku… Gyereket akarok tőled, amilyen hamar csak lehet. Az lenne a legrosszabb, ha meghalnál. Szeretnék gyereket, hogy mindig emlékezzenek rád – Miroku elhúzódott tőlem.

- Nem.

- Neked ott lesz valamelyik falusi lány, aki kihordja a gyereked?! – kiáltottam.

- Nem! Én csak nem akarlak bántani téged.

- Jobban bántanál, ha nem adnál nekem egy gyermeket Miroku – suttogtam. – Szeretlek, Miroku… családot szeretnék veled.

- Kagome… nem is tudod elképzelni mióta álmodok erről, hogy ezt mondod.

- Tényleg? Mi másról álmodtál? – kérdeztem.

- Öhm… hogy mi… nos… különböző helyzetekben…

- Mondj egyet.

- A patak.

- Akkor menjünk a patakhoz és váltsuk valóra az álmod.

- Kagome! – mondta Miroku meglepetten.

- Miroku, légy nekem az első.

- Persze.

- Vedd el a kezed a fenekemről!

- De azt mondtad, hogy tartsam rajtad a kezedm – mondta mosolyogva.

Az eső tovább esett és nem segíthettem, de reméltem, hogy a jövő a miénk lesz. Nem segíthettem, de láttam a fényt a szemében, amikor rám nézett. Visszanéztem rá és rájöttem, hogy sosem néztem rá igazán barátként, mélyen szerettem Mirokut, de nem vettem észre mostanáig. Csak remélhettem, hogy Miroku túléli a csatát és sok gyerekünk lesz.

Vége