8. fejezet

Remény és Szerelem már nem a barátaim

Hiei és Kurama együtt maradtak, de egyre távolabb kerültek egymástól. Mindketten arra gondoltak, hogy a másik elhagyja őt, de mindketten maradtak és ugyanúgy álltak egymáshoz. Végül Kurama levert lett, csendes az étkezésekkor. Hiei egyre kevesebbet beszélt azokról a dolgokról, amik vele történtek és Kuramának választ kellett kapnia néhány dologra. Hamarosan szüksége lesz a válaszokra.

- Hiei, beszélnünk kell – hozta fel Kurama a témát.

- Nem kell. Minden rendben van – válaszolt Hiei hasonlóan. Hiei tartózkodóbb volt, mint általában, szeretette volna elmondani, de nem bírta elmondani Kuramának. Ez megütötte Kuramát. Hiei sosem mondta, hogy szereti őt. Persze Hiei kimutatta, de mondta valaha? Kurama gondolkodott, nem találta a választ

- Hiei, szeretsz engem? – kérdezte Kurama

- Hn.

- Nem, adj igazi választ – mondta Kurama, mert Hiei nem reagált. Nem szeret? Ha nem, akkor miért maradt velem? Ha szeret, miért nem mondja?

- Kurama, valódi választ akartam adni neked, de nehéz volt helyrerakni az érzelmeimet irántad és Youko és én csak téged akartalak. Szeretlek Kurama, de valami mást is tudnod kell. Nem vagyok egészen biztos, ha emlékszel, de van valami, ami régen történt – Hiei megállt, hogy megnézze Kurama arckifejezését. Ő zavartan nézett, nem egész úgy, mint gondolta.

- Hiei – mire gondolsz? – kérdezte Kurama

- Amikor mondtam neked egy ideig, hogy szeretlek, nem voltam teljesen őszinte. Bizonyos mértékig szerettelek, de nem voltam biztos az érzéseimmel. Azt gondolom, ezt kiegészítettem. Őszinte leszek, nem tudtam, hogy tényleg szerettelek-e akkor – újra megállt. Sóhajtott és komoly szemmel nézett Kuramára. – Rendben Kurama, amit igazából érzek, az ez: Én szeretlek téged teljes szívemből és bármi történjen veled, azt nem élném túl – Hiei könnyes szemmel nézte őt. – Nem tudnálak elveszíteni téged. Te vagy az én Kuramám és nem hagylak el. Kérlek bocsáss meg, hogy nem mondtam el hamarabb.

Kurama mosolygott és megfogta Hiei karját.

- Tudom. Majdnem ugyanígy érzek. Ha elveszítettelek volna, én letörtem volna, s nem akarnék senkit a közelembe hosszú, hosszú ideig. Ha miattam hagytál volna el, akkor arra gondolnék, hogy nem bíztál meg bennem, s akkor senki sem bízhatna meg bennem. Koi, szeretlek és remélem sokáig velem maradsz – mondta Kurama mielőtt megcsókolta volna Hieit.

Később éjszaka

Hiei az ágyban fekszik, s hallgatja Kurama egyenletes légzését. Hogy jövök én ahhoz, hogy azt mondjam, hogy én csak Youko után vagyok. Nem szeretné, ha feladná azt a részét olyan könnyen, ami vele akar lenni. Ez zavarba ejtő. Miért akar Youko átjutni Kuramán? Kuramát sokkal jobban érdeklem, mint Youkot és sokkal kedvesebb is. Lehet, hogy nekem csak kell valaki, aki durva velem amikor együtt alszunk, ami érdekes nekem -  Hiei megfogta a karját, s becsukta a szemét. – Mi a francot gondolok? Én sosem akartam Youkot jobban Kuramánál. Én csak nagyon fáradt vagyok. Megpróbálok aludni mielőtt Kurama felébred. Ez hosszú nap volt neki – gondolta Hiei, s odabújt Kurama mellkasához.

Kurama megfogta a karját, sóhajtott, majd újra elaludt. Kurama nem ismerte fel a valódi veszélyt, amit egy olyan fiú okoz, akit ő nem is ismer.

Másnap reggel

Kurama arra ébredt, hogy Hiei az ablak előtti fán alszik. Nem, nem alszik, hanem bámészkodik. Majd észrevette Hiei szemei az ablakot pásztázzák és egy kis mosoly jelent meg az arcán. Kinyitotta az ablakot, s visszaugrott.

- Egész éjszaka kint aludtál? – kérdezte Kurama, míg Hiei átkarolta a derekát.

- Nem, hajnalban mentem ki edzeni aztán körbenéztem a ház körül – Hiei megállt, felállt és adott Kuramának egy gyengéd csókot. Aztán érdeklődve nézte Kuramát.

- Daijobu desu ka?

- Hmm? Oh, Hai. Daijobu.Doshite?

’Mert, furcsán viselkedsz – gondolta Hiei.

- Olyan zavartan néztél valamit. Csak tudni akartam, hogy zavart vagy-e, vagy sem.

- Nem, jól vagyok. Mit csináltál az edzésen? – kérdezte Kurama, s átnézett a szobán.

- Semmi különöset. Véletlenszerűen támadtam meg dolgokat – mondta Hiei és mielőtt Kurama félbeszakította volna, folytatta – és semmi baj. Nem akármi ellen harcoltam. Sem macskákat, sem embereket nem támadtam meg, semmi mozgót. Csak füvet, bokrokat, fákat sebeztem meg.

 Kurama sóhajtott.

- Ne bántsd a természetet. Tudod, hogy érzek irántuk.

- Természet beszéde – Hiei előhúzott egy csokor rózsát, s odaadta Kuramának. – Ezek a tieid.

- Hiei! Tudod, hogy nem kellenek. Köszönöm. Szeretnivalóak – mondta Kurama neki, megcsókolta,  majd megszagolta a rózsákat.

- Van egy olyan érzésem, hogy tetszenek. Illenek hozzád, látom, hogyan használod a rózsaostort minden harcban. Azt gondoltam, vissza kéne kapnod pár rózsát.

- Azok nem igaziak

Hiei szemei kikerekedtek.

- Nem? Tényleg? Milyen cool!

- Nem annyira bámulatos. Azt hittem rájöttél az alatt az idő alatt, amíg láttál engem csatában. Én az energiámból csinálom őket. Azonkívül – mondta Kurama, s felemelt egy rózsát – a rózsáim közel sem olyan illatosak, mint ezek.

- Az jó. Mondanom kell valami fontosat. Mukoro küldött üzenetet. Néhány napig Makaiben leszek – mondta Hiei, s a padlót nézte. Kurama rácsapott az asztalra, ahol a rózsák voltak.

- Mikor? Pontosan meddig leszel ott?

- Tegnap kaptam az üzenete, amikor küldetésre mentél. Kevesebb, mint három napon belül visszajövök.

- Jó. Menjél. Csak gyere vissza azelőtt a határidő előtt, amit megadtál nekem, mert ha nem, akkor nem fogok tudni megbízni benned.

- Tudom. Én holnapig nem megyek. Miért nem szórakozunk addig? – mondta Hiei, s megemelte a szemöldökét.

- Muszáj lesz visszafognod azt a perverz agyadat több, mint órán keresztül, de szórakozhatunk. Megyek, hozz jégkrémet, de ne használd a démon erődet.

- Ez nem ér. Ha úgy futok, mint egy rendes ember, sose végzek – mondta Hiei lebiggyesztett ajakkal.

Az csak részlet – mondta Kurama lendületesen, s kiment a szobából.

- vissza kéne jönnöd, most vagyok a topon! Kössünk alkut – mondta Hiei Kurama után.

- Nem! – mondta Kurama, miután Hiei kijött a konyhába-

- Szeretlek téged róka. Csak téged örökké.

- Én is Hiei. Szeretlek, csak téged mindörökké – válaszolt Kurama, s adott Hieinek egy hosszú csókot.