4. fejezet

Hiei meg fog bocsátani nekem, vagy fel kellene adnom?

(A fejezet Kurama szemszögéből játszódik)

Kurama elvitte Hieit a kórházba a kocsijával. ’Tarts ki Hiei, túléled. Ígérem, ha meghalsz, én megölöm magam, hogy veled legyek. Jobban szeretlek, mint bármit és mindent megtennék, hogy vissza gyere hozzám.’ – gondoltam, s elkezdtem száguldani az országúton a kórház felé.

Használtam valamiféle varázslatot, hogy elrejtsem a harmadik szemét, de ezt hatóránként meg kéne ismételnem, hogy rejtve maradjon a szeme. Remélem, hogy ez nem lesz gyanús a doktoroknak.

Eldöntöttem, hogy úgy jelentkezem be, hogy rokonok vagyunk, egy vezetéknévvel, így nem lesz gyanús. Gyorsan leparkoltam és bevittem Hieit a Tokyo kórház bejárati ajtaján és hívtam egy doktort, hogy segítsen nekem. Hirtelen egy orvos rohant felém és kivette Hieit a kezemből, felfektette egy asztalra és eltolta a sürgősségi szobába.

Aztán hirtelen a doktor kérdezte tőlem: Hol találta?

- Egy sikátorban a Shinjuku sugárút közelében. Ő egy közeli unokatestvérem, s éppen úton volt haza hozzánk. Már igazán késett, így elmentem megkeresni. Ő nem ismeri a Tokyo-i terepet olyan jól. Tudtam, hogy a sugárutak mentén jön. Láttam egy embert a sikátorban és rájöttem, hogy ő az. Gyorsan elsiettem a kocsimért, majd behoztam ide. Innentől ön is tudja.

- Igen körülmények közt találta?

- Igen – válaszoltam.

- Tud valakit, akinek ellensége lehetett az unokatestvére?

- Nem – mondtam, s kezdtem idegesen érezni magam.

- Rendben, nos először meg kell vizsgálnunk, hogy megtudjuk milyen sérülései vannak pontosan. Úgy néz ki eltörött néhány csontja, de nem fog meghalni ma. Még jó ideig élni fog.

- Köszönöm doktor úr. Sokkal jobban érzem magam.

- Reméltem. Van a családjának kórházi biztosítása?

- Igen..de én vagyok az egyetlen, akire érvényes. Ki tudnám azzal fizetni azzal az unokatestvérem kórházi számláját?

- Igen… nekünk ki kell keresni a számítógépben és a családtagjaidnak és neked ki kell töltenetek a papírokat. Amint kész lesznek meg fogod tudni.

- Köszönöm – válaszoltam hálásan a doktornak. A doktor átadott nekem egy űrlapot, s kérte, hogy töltsem ki. Megcsináltam a papírmunkát és visszaadtam a doktornak. Néhány órája vártam, amikor visszajött a doktor, hogy hírt adjon Hieiről. Én gyorsan felálltam, amikor éreztem, hogy a doktor jön.

- Hogy van?

- Rendben lesz.. ne aggódjon annyira érte. Nagyon gyorsan gyógyul. Szinte szokatlanul gyorsan – visszatartottam a lélegzetem. A szeme nem nyílik ki vagy pár órán keresztül. – ráadásul szokatlan az idegrendszere is. A törött csontjai hamarosan rendbe jönnek. Bármikor bemehetsz hozzá, ha szeretnél. Már rendesen vesz levegőt, s válaszol a kérdésekre. Tudta a keresztnevét, lakhelyét és az Egyesült Államok elnökét.

A szemeim kidülledtek. Honnan tudhatta ezt Hiei? Hacsak… nem, nem szeretné tudni.. tényleg TV-t néz?

- Vicceltem. Ha ezt tudta volna, nagyon csodálkoztam volna. Ha akarja meglátogathatja. Az ötödik szoba jobbról a folyosó mentén – doktor elmutatott a folyosó irányába.

- Ne aggódjon miatta. Rendben lesz!

Én gyorsan köszönetet mondtam és elfutottam a folyosón. Megtaláltam az ötödik ajtót és elolvastam a feliratot: Hiei, Kitsuragi. Benéztem az ablakon keresztül a szobájába és megláttam, hogy alszik. Csendesen kinyitotta az ajtót és besétáltam a szobába. Hiei jobban nézett ki, mint amikor megtaláltam.

Leültem a székre Hiei ágya mellett.

- Hiei, kérlek legyél jobban, szükségem van rá, hogy vissza gyere, s újra velem legyél – megfogtam Hiei kezét. – Hiei, kérlek. Gyorsan gyógyulsz. Ha gyorsan jól leszel, akkor együtt lehetünk. Kérlek, Hiei. Sajnálom, amit mondtam neked. Szükségem van rád… - Yusuke és Botan sétáltak be. Én gyorsan elengedtem a kezét. Yusuke odajött, s kezét a vállamra tette.

- Hogy van Hiei?

- Nem kellett volna olyan hirtelen ott teremnem Hieinél. Olyan, mintha az én hibám lenne.

- Bolond. Hiei gyorsabban felépül, mint az átlag emberek, nem? Amint jobban újra együtt tudtok lenni.

Bólintottam. A könnyek elkezdtek folyni a szememből és halkan sírni kezdtem.

- Kurama, jól vagy? – kérdezte tőlem Yusuke.

Bólintottam, de tudtam, hogy ez nem igaz.

- Akkor miért sírsz? Ha jól vagy, akkor nem sírnál. Gyere, mondd el nekem.

- Csss! – mondta Botan Yusukénak – Fel akarod ébreszteni?

- Ja, sajnálom

- Azért sírok, mert boldog vagyok. – zavartan néztek rám. – Boldog vagyok, mert Hiei elmondta, hogy szeret engem. De aztán vitáztunk, mert játékszereket akart használni az együtt létünkkor… Én pedig nem akartam és nem hallgattam meg… idióta voltam. Aztán elküldtem Hieit, s ő el is ment és így találtam meg őt. Egy hülye bolond vagyok – mosolyogtam szomorúan. Olyan hülye vagyok. Mindent elmondok nekik. – Mire gondoltatok? Meleg vagyok! Mit gondoltok erről? – Nem tudom elhinni, hogy csak úgy kifecsegtem a Hiei iránti érzelmeimet mindenki másnak.

Felnéztem Yusukére és láttam, hogy mosolyog azzal a hülye vigyorával.

- Hey, ember, ez nagyszerű!

Most legalább tényleg tudod, hogyan érzel iránti. Mindannyian azt tudjuk mondani, hogy Hiei igazán szeretett téged, de eddig nem tudtuk pontosan mit érez irántad. Most már tudjuk, és a többiek is boldogok lesznek. Hiei hamarosan felébred, ezért inkább megyünk. Viszlát

- Viszlát Kurama.

Viszlát – mondtam, miután elmentek.

Hiei kinyitotta a szemét:

- Kurama? Te? Hol vagyok?

- Igen Hiei, én vagyok. Kórházban vagy. Én találtalak meg, s nem akartam, hogy meghalj így idehoztalak.

- Idehoztál, hogy megments?

- Igen. Ha valamit akarsz, csak hívj. Bármit.

- Menj el.

- Hiei kérlek, csak…

- Én csak azt mondom, amit akarok. Kérlek, elmennél?

- Rendben. Gondolom később visszajövök.

- Nem garantálom, hogy beszélni fogok veled.

- Tudom, de ha kell valami, bármi –

- Menj.

Felkeltem és csendesen kisétáltam a szobából. Yusuke és Botan már elmentek. Körbenéztem, s átváltoztam Youková és kirohantam a kórházból, s a könnyeim potyogtak.