13. fejezet

Sosem felejtem el az emlékedet

A falu ezen része, ahol Shira állt, máskor zsúfolt szokott lenni, de most… most a lány nem látott senkit.
Csak a néma csend, s a túlvilági eredetű szél, amely arra késztette a Tenshi lányt, hogy forduljon vissza, de szíve nem hagyta. Itachival történt valami, s Shira félt attól, hogy ennek a szörnyű kihaltságnak köze van ahhoz.

Lassan továbbindult, nem nézve másfele, csak előre. Egyszer megbotlott valamiben, de nem mert lenézni. Elhatalmasodott rajta a pánikfélelem. Folytatta útját, míg el nem ért az Uchiha birtokhoz. A kapuk nyitva voltak, bentről azonban nem szűrődött ki semmiféle fény.

Hirtelen hangos kiáltást hallott, de nem tudott megmozdulni. Pár perccel később Sasuke futott el mellette véresen, könnyes szemekkel. Utána fordult volna, utána szólt volna, de nem jött ki hang a torkán. Csak állt várva, hogy mi fog most történni.

Shira nem tudta hány perc, vagy óra, esetleg nap, hét, hónap, év telt el, mire megrezdültek a falevelek, s kilépett még valaki.

Szeme vörösen csillogott a holdfényben, karjára még nem száradt rá a vér. Arcán semmiféle kifejezés nem ült. Szemeit egyenesen a lányra irányította, aki összerezzent.

Érezte, hogy mondani akar valamit, megkérdezni, miért történt, mi történt egyáltalán, s a legfontosabb… Ő tette-e?

A legutolsó kérdésére megkapta a választ, mikor a fiú szemébe nézett.

- Miért? – kérdezte töretlenül a fiút nézve, aki most belenézett Shira szemeibe. A lány szeméből kiolvasható volt a csalódottság, a fájdalom, s természetesen a megdöbbenés.

Itachi nem válaszolt Shira kérdésére, csak állt vele szemben, némán kifejezéstelen arccal.

- Miért? – kérdezte kicsit hangosabban a Tenshi lány, de Itachi még mindig nem szólt semmit. – Mondj valamit! Nem hallod? – lépett közelebb a lány. Hirtelen egy másik világban találta magát.

Tudta mi folyik itt. A mangekyou sharingan, amit nem olyan régen használt már rajta.

A faluban estefelé járt az idő. Az eget a lemenő Nap fénye vörösre festette. Távolabbról sötét felhők közeledtek, nagy vihart jósolva. Az emberek készülődtek vacsorázni, majd a szokásos esti programokhoz.

Néhány kisgyerek ráérősen sétált hazafelé a játszótérről, valamint az akadémiáról. Az asszonyok befejezték aznapra a házimunkát, majd férjeiket várták haza.

A Nap már szinte teljesen lement, mikor felhangzott egy sikoly. Majd egy újabb. Az emberek megijedtek.

Az egyik házban egy család összebújva várt. Érezték, hogy nincs sok esélyük, mert csak ketten vannak. De talán túlélik.

Majd nyílt az ajtó…

Itachi Uchiha nem válogatott az eszközökben. Különböző módszerekkel ölte meg az Uchiha klán tagjait, nem kímélve gyermekeket sem. Mindenkinek halnia kell. Nem maradhat fel senki a klánból.

Az Uchiha úgy suhant a házak között, hogy senki nem vette észre, csak, mikor elérte a végzete.

Fugako és Minato Uchiha is aggódott. Nem tudták, hol vannak fiai, ketten voltak. A férfi felkészült, hogy ellenálljon, de mikor fiuk benyitott nem foglalkoztak védelemmel. Hiszen, legalább egyik fiuk itthon van.

Minato odafutott fiához, s megölelte. Apja is közeledett felé, majd meglátta a kardot, amire rászáradt a vér.

- Fiam… - folytatni is akarta, de egy pillanatra elvesztette eszméletét. Mikor ismét magához tért, össze volt kötözve feleségével, s a dolgozószobájában térdeltek.

- Itachi, mit akarsz? – kérdezte erélyesen, de lehetett érezni a félelmet is a hangjában.

- Amit gondolsz… - felelte az ifjú.

Uchiha asszony nem tudott semmit mondani, könnycseppek hulltak szeméből a földre. Hogy történhetett ez a fiával? S imádkozott, hogy Sasuke ne érjen haza.

Érezte, hogy férje megszorítja utoljára a kezét, majd kifröccsenő vér, s vége lett mindennek.

Shira zokogni kezdett, majd ismét a valóságban találta magát.

- Te szemét! – ennyit sikerült kimondania, majd térdre rogyott és zokogni kezdett.

Itachi elindult felé közömbös tekintettel, majd odaért mellé. Lenézett a zokogó lányra, majd indult volna tovább, de Shira megragadta a karját.

- Ölj meg! – súgta.

- Nem – válaszolt neki Itachi, majd kitépte kezét Shira szorításából, s ott hagyta a sokkos állapotban lévő lányt.

*

- Nem élitek túl! – hallatszott a falu másik végén az ANBU csapat egyik tagjának kiáltása, s nekirontott a két sebesült felnőttnek.

Azok sikeresen kitértek a támadás elől.

*

Shira pár perc elteltével felállt, s elindult haza. Vagyis nem tudta hova. Lábai remegtek, továbbra is könnyezett, s még mindig sokkos állapotban volt.

Lassan haladt végig a házak között, mikor hirtelen hangos kiáltozásra figyelt fel. Nem az Uchiha klán területéről jött, hanem a közelből. Elindult arra, majd meglátta szüleit szemben állva egy csapat ANBU-val. „Mi történik? Mit keresnek itthon? Miért állnak szemben az ANBU-val? Mi folyik itt?” ilyen és ezekhez hasonló gondolatok ismétlődtek a lány kezében, mikor az ANBU ismét megtámadta a szüleit, de most a támadás sikeresnek bizonyult. Tenshi úr holtan rogyott össze. Hátából véres kard állt ki.

Felesége ennek hatására el akart rohanni. Megfordult, s Shirával találta szembe magát, aki hófehér arccal nézte őt. Szeme vörös volt, az előbbi sírástól, de most ismét könnyek gyülekeztek a szemében, s a lány hagyta őket lefolyni az arcán.

Anyja kinyújtott kézzel indult felé, hogy megfogja lánya kezét, hogy megnyugtassa, mivel bármennyire is titkolta férje előtt, nagyon szerette lányát.

Már majdnem elérte a kezét, mikor az egyik ANBU tag belé is beleszúrt egy kardot.

Shira oda akart menni hozzá, de a lábai nem mozdultak. Majd meghallotta édesanyja hangját.

- Sajnálok mindent, szívecském. Szeretlek – ezek voltak utolsó szavai, mielőtt örökre behunyta volna szemeit.

Shira becsukta a szemét, s néma zokogásba kezdett.

Ezután egy ember odajött hozzá, s átkarolta a vállát.

- Menjünk innen – mondta Jiraiya, s elvezette a sokkos állapotban lévő lányt.