12. fejezet

A vég kezdete I.

Itachi döbbenten nézett a lányra, akinek továbbra is csukva voltak a szemei, de egy halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. A fiú is elmosolyodott, majd egy csókot nyomott a lány ajkaira.

Ezután simogatni kezdte az arcát, s elgondolkodott a kapcsolatukon. Hallotta a lány nevetését, ahogy mondja neki, „szeretlek”, érezte a lány kellemes illatát, amikor őt ölelte, puha ajkait, amikor őt csókolta, s mosolyognia kellett ezeken az emlékeken. Majd hirtelen átváltanak, s hallja a lány sírását, amikor közli vele , hogy utálja, érzi Shira felhevült testét, amikor megragadta a karját, az ökleit a mellkasán, amikor ütögette.

S most itt fekszik, eszméletlenül… S az ő hibája az egész.

Itachi annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor kinyílt az ajtó, s Jiraiya belépett rajta.

*Itachi szemszögéből*

- Mi a francot keresel itt? – kérdezte suttogva, de éreztem, hogy legszívesebben üvöltene velem, csak nem akarta megzavarni Shirát.

- Shirához jöttem – mondta, de nem néztem rá, továbbra is a szerelmemet figyeltem, aki ugyanolyan nyugalommal aludt ott.

- Semmi jogod itt lenni! Te juttattad ide! – mondja kicsit hangosabban. Hát tudja… Vajon Shira mondta el neki, vagy magától jött rá.

- Semmi köze hozzá vén perverz! Azt képzeli magáról, hogy olyan jó? Hát képzelje el, hogy nem! Maga egy pedofil őrült, aki csak magának akarja megkaparintani Shirát, hogy aztán ki tudja mit csináljon vele! S még maga beszél! – adtam ki magamból a gondolataimat, amik az utóbbi napokban foglalkoztattak.

- Valamelyest igazad van… tényleg szeretném Shirát, de nem azért, amire gondolsz. Én ugyanis szerelmes vagyok belé – ledöbbentett. Szerelmes? Shirába? – S én nem lennék képes bántani, mint te! Szóval inkább nekem kéne kérdeznem, hogy mit képzelsz? Tönkreteszed az életét! S még neked áll feljebb! De most mondom neked… garantálom, hogy el fogom vinni innen, hogy ne tudjad bántani ismét! Te szadista állat! – már kiabálta a végét, s csodáltam, hogy nem jött be senki erre a nagy zajra. Látszott rajta, hogy nagyon felidegesítette magát. De semmi volt hozzám képest. Legszívesebben a szívébe szúrtam volna az első éles tárgyat… Hogy mondhat ilyet? Persze, igaza van. Nehéz bevallanom, de igaza van. De elvinni? Az a számító kis…

- Takarodj innen! – mondja, szinte sziszegve, mire én kénytelenül is hátat fordítok, s távozom. Nem akartam nagyobb balhét, főleg Shira előtt nem. Még ha nincs is ébren, így is túl sok van a számlámon már. Még csak az hiányozna, hogy azt a vén perverzt cseszegessen, s örökre elásom magam nála. Bár, ha jobban meggondolom, amúgy sincs túl sok esélyem.

Viszont tudom, amit az öreg nem… birtokomban van valami, ami neki nincsen.

Shira szerelme.

*

**Shira**

Hallottam éjszaka a hangját… itt volt. Itachi, miért fájdítod még mindig a szívemet. Annyira csalódtam megint, de szeretem, s beszélni akarok vele. Kinyitom a szemem, s sensei-t látom meg. Az ágyam mellett ül, s alszik.

Megpróbálok felülni, de nehezen megy. A fejem szét akar szakadni, s hangosan jajgatok. Erre Jiraiya-sama is felébred.

- Nem szabad felülnöd! Még nem vagy olyan állapotban! – mondja azonnal, s a vállaimnál fogva visszanyom az ágyba. Felszisszenek erre, nagyobb fáj a bal vállam. – Ne haragudj! – mondja olyan hangon, hogy én érzem magam rosszul miatta.

- Semmi gond sensei – mondom, s behunyom a szemem. Újra el szeretnék aludni, de nem tudok. Kopogtatnak az ajtón, majd mikor Jiraiya kinyitja, beront rajta valaki

- Jiraiya-sama, hogy van Shira-neechan? – Sasuke az. Kinyitom a szemem, s meglátom. Aggódó szemekkel néz Sensei-re, majd rám. Találkozik tekintetünk, elmosolyodok. Odafut hozzám, s megölel.

- Shira-neechan! Annyira aggódtam érted! Annyira örülök, hogy felébredtél végre! – mondja nekem könnyezve. Letörlöm a könnyeit, s puszit nyomok a homlokára.

- Most már minden rendben lesz – súgom a fülébe.

Sokáig beszélgettünk, szóba került Itachi is, de hiába kérdezett, nem mondtam semmit. Nem akartam, hogy megtudja, mi történt.

Már lement a Nap, viszont előtte mondott valamit, ami idegeskedésre adott okot.

„A bátyám mióta elmentél, alig van otthon, s mikor otthon is van, gyakran furcsa dolgok történnek vele.”

Alig várom most, hogy Sensei elmenjen, s amikor ez megtörténik körülbelül 10 órakor, nagy fájdalmak közepette felkelek, felöltözök, s elhagyom a kórház épületét. Amilyen gyorsan csak tudok, végigmegyek Konohai utcáin, egyre növekvő baljós előérzettel.

Elkések, érzem. De honnan? Fájdalom egyre növekszik bennem, de nem érdekel. Tudni akarom, hogy Itachi rendben van-e.

Nem látok fényeket a város ezen részén, így sötétben tapogatózom, mert a Hold csak a házak körvonalát látom.

Mikor odaértem megláttam Itachit. Jól volt, én mégis ledöbbentem…