11. fejezet

Édes vallomás

Shira már három napja nem tért magához. Itachi mangekyou sharinganja annyira lemerítette, hogy alig mutatott életjelenséget. Azonban míg nem volt eszméleténél újra és újra átélte azt, amit akkor látott, amikor a sharingan hatása alatt állt. Ez csak tovább gyengítette.

Sasukenak fogalma sem volt róla, hogy hol lehet Shira-chan, pedig már mindenhol kereste, mindenkit megkérdezett, akivel csak találkozott, de senki sem tudott használható információt adni.

A negyedik napon Sasuke belerohant a kórházba igyekvő Jiraiyaba, s mint mindenkit, őt is megállította.

- Uram, nem látta Shira Tenshit? Négy napja eltűnt, s azóta keresem, de senki sem tudott semmit mondani nekem, s annyira aggódom érte Kérem, ha tud valamit, segítsen nekem! – könyörgött a férfinek Sasuke könnyes szemmel.

Jiraiya egyből felismerte, hogy ez a gyerek is Uchiha, s hiába mondta az esze, hogy zavarja el a kissrácot, a szíve nem engedelmeskedett neki.

- De láttam. Éppen hozzá megyek – válaszolt végül.

- Elkísérhetem? Nagyon hiányzik nekem – mondja még mindig lehajtott fejjel.

- Gyere – válaszolja Jiraiya, majd elindultak. Egy ideig csendben mentek egymás mellett, majd Sasuke megszólalt.

- Tudja, furcsállom, hogy Shira miért nem jött el. Tudom, hogy összevesztek a …. Semmi. Csak tudja mi mindennap együtt vagyunk, s nem jött értem az Akadémiához… - mondta Sasuke.

„Le sem tagadhatná, hogy Uchiha. Az a mérhetetlen arrogancia és önzőség.” Gondolta a sennin, de nem mondta volna ezt a fiúnak. Ő még kicsit volt ahhoz, hogy felfogja a dolgokat.

Amikor odaértek a kórházhoz Sasuket egyre rosszabb érzés kerítette hatalmába. Mi történhetett. Itachi bántotta ennyire?

- Uram, miért vagyunk itt? – kérdezte, de nem kapott választ. Besétáltak a kórház kapuján, majd a portához, ahol intettek Jiraiyanak, hogy bemehetnek.

Shira ugyanúgy feküdt, ahogy tegnap. Falfehér arc, törékeny kinézet, s szinte elsüllyedt azon az ágyon. Nyugodtnak látszott, mint aki csak aludna, de Jiraiya nagyon jól tudta, hogy a lány most életveszélyben van pont amiatt az Uchiha miatt.

Sasukenak összeszorult a szíve, amikor ránézett Shira-neechanra. Odament hozzá, s ráhajolt, majd sírni kezdett.

Jiraiya odasétált mellé, s a vállára tette a kezét.

- Sajnálom, de ezt a bátyád okozta – mondta a sennin. Sasuke továbbra is sírt, majd megfordult, s kirohant a szobából.

„Szegény kölyök…” gondolta, majd odasétált Shira ágyához és leült rá. „Látod, mostam neked, hogy ne bízz benne. De te nem hallgattál rám, s elmentél hozzá. Biztos vagyok benne, hogy még mindig szereted, de nem fogom hagyni, hogy még egyszer bántson!” simogatta meg a lány kezét, s egy csókot nyomott rá. „Egyszer talán az enyém leszel…”

*

Sasuke feldúltan ért haza, de nem akarta a szülei előtt kiverni a balhét. Út közben többször is gondolt arra, hogy hogyan lehet az, hogy a szülei nem tudnak arról, ami történt akkor… Végül arra a döntésre jutott, hogy Itachi csinált velük is valamit. De mit?

Az étkezés csendben telt, csak Sasuke méregette dühösen bátyját. Mikor végeztek Itachi azonnal elvonult a szobájába, ahova öccse is követte minden szó nélkül.

- Mit akarsz? – kérdezte cseppet sem kedves hangon az idősebb Uchiha.

- Miért bántottad Shira-neechant?

- Én nem bántottam… És most-

- Akkor miért van kórházban? – szakított félbe bátyját.

- Miről beszélsz? Már hogy lenne kórházban, nincsen semmi baja! – szólt rá öccsére, de megijedt. Végül is, ahogy a lány akkor kinézett…

- Láttam a saját szememmel! Már több napja nincsen eszméleténél! És ez a te hibád! – kiabálta, majd elhagyta a szobát.

*

Shira szobájában sötétség volt, semmi nem utalt arra, hogy bárki is lenne ott. Egyszer csak kinyílt az ajtó, s egy fekete ruhát viselő fiú lépett be.
Itachi most először az életében örült az ANBU-i tisztségének, mivel így szabad bejárása volt mindenhova.

Nem gyújtott villanyt, csak odasétált az ablakhoz, s elhúzta a függönyt, így a beszűrődő holdfény megvilágította a szobában fekvő lány arcát.

Itachi kissé meg is ijedt tőle. Fehér volt, s csak a gyenge, de egyenletes légzése utalt arra, hogy még életben van.

Odasétált az ágyhoz, majd megsimította lány arcát.

- Hova jutottunk, Shira? – suttogta. Leült az ágyra, s megfogta a lány kezét. – Tudom, hogy minden az én hibám, de kérlek, hidd el, úgy éreztem, hogy nem önmagam vagyok, s nem tudom irányítani a tetteimet. Tudod, te vagy az első ember, akit teljes szívemből szeretek, s feltétel nélkül megbízok… Tudom, most azt kérdeznéd, miért tettem ezeket veled. Én magam sem tudom.
Amikor hallottam azt is, hogy elmennél Jiraiyaval olyan hosszú időre, összeomlottam, s tudom, nem a megfelelő módon vezettem le. Annyiszor nem úgy bántam veled, ahogy megérdemelnéd, s te mindig megbocsátottál nekem! Félek, örökre elveszthetlek ezzel a lépésemmel… de ha még tudsz, ha még látsz esélyt, kérlek, könyörgöm neked, bocsáss meg, mert, mert én… Szeretlek teljes szívemből!

Itachi érezte, hogy az arcán könnycseppek folynak végig, de most nem szégyellte. Nem rejtette az érzéseit álarc mögé… Shira volt az első, akinek megnyílt, s miatta, érte sírt életében először.

Itachi megdöbbenve nézett lá a lányra, amikor érezte, hogy a lány gyengén megszorítja a kezét…