3. fejezet

Szótlanul feküdtek egymás mellett. „Miért tette ezt?” tűnődött Wolfram. „Yuuri… sosem tenne ilyet velem… különösen nem velem. Tudnom kell… mert lehet, hogy még reménykedhetek benne. De már feladtam, nem?”

- Miért csókoltál meg, Yuuri? – kérdezte Wolfram, anélkül, hogy a mellette lévő fiúra nézett volna.

Yuuri felült az ágyon, elgondolkodva a kérdésen. Nem tudta, miért tette azt… azt a hülye és természetellenes dolgot.

- Egy egyszerű kérdést tettem fel, Yuuri – Wolfram mérges lett. Felkelt az ágyról, s jelenlegi jegyesére nézett.

Yuuri bosszúsan lehunyta szemét, nem tudta elviselni! Olyan volt, mintha az agya leblokkolt volna és nem tudná többé megadni a választ, s ez csak még dühösebbé tette Wolframot.

- MONDJAD! CSAK EGY JÁTÉK VAGYOK, AKIVEL JÁTSZHATSZ? – A haragja mérhetetlen volt. Hogy játszhat Yuuri az érzéseivel? – Ennyire szeretsz bántani? MIÉRT CSINÁLTAD?

- NEM SZOMJAS VOLTÁL? – kiabálta végül Yuuri, amivel elhallgattatta Wolframot, aki furcsán nézett rá.

- Szomjas? Az nem számít.

- Azt gondoltam, hogy a… a nyál segít egy kicsit… ez minden – mondta a szőke, s elfordította tekintetét a döbbent szőkéről.

- Ez minden? – kérdezte Wolfram keserűen.

- Ez minden – felelte Yuuri.

Wolfram nevetett, de a nevetése olyan volt, mint egy őrülté. Yuuri aggódott, s ugyanakkor meg is ijedt, de aztán Wolfram lenyugodott, leült a sarokban, felhúzta a lábait a mellkasához, s átölelte őket. Csak távol akart lenni Yuuritól.

„Milyen önző…

Hányszor bántott már.

Már meg sem tudom számolni… de…

Ezúttal belém szúrt… beleszúrt kis szívembe…

Huh!... Mert szomjas vagyok… Milyen hülye!

Mikor fogja ezt abbahagyni?

Sikítani akarok és befejezni… de segítene?

Azt akarom, hogy véget érjenek a róla szóló rémálmaim… Nem tudom elviselni többé…

Fáradt vagyok… belefáradtam, Yuuri!

… ezúttal…

Tényleg feladom.”

0

o.O.o

0

Voltaire a lován ülve várt, miközben Conrad megkérdezett pár helybelit.

- Megtudtál valamit azoktól az emberektől, sir Weller? – kérdezte, amint Conrad visszajött a lovához.

- Igen! Azt mondták, hogy néhány maszkos férfi haladt keresztül itt, s két nagy doboz volt velük. Azt hiszem, Yuuri és Wolfram volt azokban a dobozokban.

- Franc! Hogy tudnak így bánni egy angyali herceggel? – morogta Voltaire dühösen.

- Az most nem számít. Közel vagyunk hozzájuk, érzem! Siessünk arra, az emberek azt mondták arra látták elmenni az emberrablókat – parancsolta Conrad.

… … …

Ez nem mehet így. Meg kell ölnünk azt a hülye Maout, mielőtt megmentik – lépett ki néhány ember a fák rejtekéből, ahol Conrad és a többiek voltak.

0

o.O.o

0

- W-Wolfram? – Yuuri aggódott Wolframért, aki már jó ideje nem mozdult.

- Mi van? – mondta érzelemmentes hangon.

- Haragszol rám? S-sajnálom… ha annyira megbántottalak… d-de… én… én…

- Nem haragszok – mondta, félbeszakítva Yuurit. – Nem nagy dolog… tényleg – felemelte a fejét, s adott Yuurinak egy hamis mosolyt. – Végül is megpróbáltál segíteni nekem, nem? És mivel gyáva vagy… az ember nem tud haragudni rád, igaz?

Yuuri bólintott, de amikor megértette, mire utalt Wolfram, megrázta a fejét.

- MI? Úgy érted, hogy hülye vagyok és… és egy gyáva, akinek a szavát nem kellene komolyan venni? Így van? – dühösen várt a válaszra, de Wolfram csak kuncogott.

- Pontosan! – nevetett Wolfram.

- ALJAS VAGY! – nézett Yuuri Wolframra, amitől a szőke még jobban kacagott.

Yuuri dühe elmúlt és ő is nevetni kezdett.

 Az ajtó kinyílt és az emberrablók beléptek a szobába. – Elég – mondta egyikük. – Istenem! Azt gondoltam, hogy sírni fogtok, vagy haldokoltok, de úgy tűnik szerettek itt lenni.

Wolfram felállt és Yuurihoz futott. Kinyújtotta karját védelmezőleg, miközben az emberrablókat nézte. „Francba! Még a kardom sincs itt – gondolta magában.

- Oh! Mellesleg – kérdezte egy másik – azt a jóképűt is meg kellene ölnünk?

Az első bólintott. – Igen, végül is a szőke a Maou szerelme.

Wolfram és Yuuri szeme elkerekedett. – Szerelme?

„S-sz… szerelmem?